A fővárosban a vonatról leszállva a nagyobb embertömeg után vetettük magunkat, hogy a városközpontba szállító buszra szálljunk. Közelebb érve azonban kiderült, hogy az iránytaxik parkolójába kerültünk és mire visszamentünk a másik helyre – a busz éppen kihúzott … Bánatomban toalett helység keresésébe kezdtünk, de a térképen jelzett helyen semmi ilyesmire emlékeztető dolog nem volt fellelhető. Így aztán egy büfé szerűségben egy jóízű presszókávé árán jutottam mellékhelységhez. A kávé főzet másik adagját Tomi megkapta ajándékként, persze azt is én ittam meg. Neki vágtunk a sétának, de a várt hosszabb gyaloglás helyett alig 20 perc alatt beértünk a minket érdeklő kápolnához.
Újabb levélrészlet Lajostól:
“Loretto Chapel (kápolna) gótikus stílusban, a párizsi Saint Chapelle mintájára, 1873-1878 között épült az első letelepülő apácák, a Sisters of Loretto-k számára. Mint ismeretes, a karzatra nem vezetett fel csigalépcső és az apácák nem találtak vállalkozó ácsot. 8 napos imádkozás után egy ács jelentkezett és fából egy olyan csigalépcsőt épített, szögek és ragasztók használata nélkül, amely spirálban, kétszer 360-fokos fordulattal vezet a karzatra minden centrál vagy más látható támasz nélkül. Szakértők világszerte nem tudják megfejteni a lépcső titkát (Miraculous Staircase) amely olyan fából készült amely nem található a délnyugaton. Az apácák szerint maga Szent József (aki ács volt) építette.”
A kápolnából kifelé jövet magyar beszédre lettünk figyelmesek. Néhány mondatban tisztázódott, hogy ki merről hova és hogyan került ide. Egy nyugat-magyarországi nagymama látogatta meg az államok délnyugati részén élő unokáit. Egy óra mászkálás az ajándék boltokban, míg végre sikerült eredetinek tűnő indián házassági kétnyakú kancsót találni kedvező áron. A két nyílás a kancsó tetején szimbolizálja a felek egymás iránti hűségét. A sikeres vásárlás után még meditáltunk az amerikai indiánok művészetének múzeuma meglátogatásán – hiszen vonatjegyünk ingyenes utazást tett volna lehetővé a helyi közlekedésben, de a hétfőn a legtöbb múzeum zárva és a menetrendek bizonytalansága okán a hazaindulás mellett döntöttünk. Az Albuquerque-be fél 12 után induló vonatról felhívtuk Lajost, aki 40 perccel később már fogadott minket a vasút állomáson.
Csomagolással, pakolással, haza utazásra készülődéssel telt a délután. Mesterszakácsunk pedig különleges étel elkészítésével foglalatoskodott: bölényhúst (bison) felhasználva több mint 3 órán át varázsolta a búcsú vacsorát. Még Barbara is majdnem pontosan megérkezett a munkából és igy kellő időben, 18 órakor lehetett tálalni a sokféle konyhai mütyürrel produkált eredményt. Az asztalra valókat készítőktől, az élve boncolóktól most elnézést kérek, de az ennivalót fogyasztani szeretem és nem analizálni. Mértékkel némi elemzésre fogható vagyok, de ebből is látszik, hogy kevés közöm van a tevőleges harapnivaló készítéshez. Ha eme beszámoló olvasói között akad valaki, akinek bölényhús receptre van szüksége, hát pótlólag elkérem Lajostól. Addig legyen annyi elég: felséges lakoma volt, még repetáztunk is a gyerekkel. A Kaliforniában termett olasz rizling ízletesen passzolt a főételhez, bár zamata inkább hasonlított valamely hazai muskotályéra, mint kis hazánkban honos olasz rizling félére. Evés, ivás, beszélgetés – hamar elszállt az idő 9 óráig. Kezembe foghattam egy 45-ös Colt-ot, de már a pisztolytartó övet nem tudtam bekapcsolni. Cingár legények lehettek ezek a vadnyugati cowboy-ok, ha az én átlagosnak mondható termetem túlméretesnek bizonyult …
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: