Amerikából jöttem …

Július 27 kedd – Hazatérés

Hajnali fél 4. Kopogtatás az ajtón és házigazdánk zengő, férfias “Jó reggelt!”- je után kezdetét veszi a hosszú nap. A szokásos mozdulatokat most kiegészíti a “mindent a bőröndbe” reflex. Még egy bőséges reggeli a la Lajos és máris a Kisokosban robogunk a repülőtér felé. A kocsiból a becsekkoló hely közelében szállunk ki. Pár méter a bőröndökkel és Tomi elkezdte rögzíteni az adatainkat egy önkiszolgáló berendezésnél. hamarosan a személyzet egy tagja is ott terem és segít. A két nagy kofferünk megkezdi önálló útját Budapestre, mi meg a 3 beszálló kártyával és egy hátizsákkal várunk Lajosra, akinek több idejébe került leparkolnia, mint nekünk a regisztrálás. Kényelmesen felmentünk az utas beléptető szintre, rövid búcsúzkodást követőem beálltunk a sorba. Előbb a papírok, majd becses személyeink kerültek átvizsgálásra. A cipőből kibújás, övlevétel most sem maradt el. 5:53-kor rendeztük öltözékünket, megkerestük a beszálló kaput – ez egy kicsit távolabbra esett a bevizsgáló teremtől – sétáltunk fel alá a kora reggeli ürességtől kongó terepen, majd jobb híján helyet foglaltunk a gépen.

Időben, 7:02-kor indultunk Wasintonba. A menetidő a várt 3:40 helyett 3:23 volt, melynek végén 1-1 szendvicset ettünk a hajnalban elkészített úti elemózsiánkból. Megérkezéskor azonban a helyi idő nem 10:25 volt, hanem 12:25 mert közben két időzónát is átléptünk. Kiszállva a repülőgépből a nyilak szerint balra tartottunk és egy nagy ajtón keresztül – első emeleti magasságban – egy busz utasterében találtuk magunkat. Hatalmas kerekek, 3 méter magasan lévő álló- és ülőhelyek, szóval különleges járművel két 90 fokos jobbra fordulással a központi épületbe vittek minket. 3 mozgó lépcsővel – előbb az emeletről a földszintre, majd további 2-vel a föld alá – egy gumi kerekű metróhoz kerültünk. A vezető nélküli szerelvénnyel eljutottunk a B49 kapuhoz. Utólag derült ki, hogy ha az albuquerque-i gépből kiszállva jobbra indulunk el – kisebb kalandok árán – ugyan ide juthattunk volna … Megettük a maradék szendvicseinket és a banánokat és megvettünk egy 50 dollárról 27 dollárra leengedett üveg Tekilát, amelyet a második beszálló kártya felhasználását követően kaptunk meg és akadálytalanul Pestig hozhattunk.

A kontinentális gépen a helyünkre ültek, de 3 sorral előrébb kaptunk másikat. Légi kísérők nem voltak a helyzet magaslatán, mert azok számára újabb szabad helyet kellett keresniük, akiknek a helyén mi ültünk. A washingtoni 15:25-ös indulás 40 percet csúszott, mert a frankfurti reptér csak a menetrendi időpontban 5:20-kor pontosan tudta fogadni gépünket. Ennyi ráhagyás volt a menetidő kalkulációban. Volt egy indiai kisgyerek a fedélzeten, aki ki tudja miért, sivított több órán keresztül. Nem sírt, nem kiabált, hanem visított. Sokára jöttek rá a probléma ellenszerére: állandóan mozgásban kellett tartani a kicsit, bár az ülőhelyek közötti szűk folyosó nem éppen sétáló utca, főleg ha zajlik a folyamatos kiszolgálás. Az út második felében – élve a fülhallgató adta lehetőséggel – 60-as, 70-es és 80-as évek slágereit hallgattam. Közép-európai idő szerin éjjel 1-ig világosban repültünk.

Pontosan értünk Frankfurtba. A kora reggeli órák csendességével folyt a repülőtéri élet. Egy másik gépre várakozó 4 apácán és a gépünknél gyülekező utasokon kívül nem sok nyüzsgés volt érzékelhető. A hátralevő másfél órás Frankfurt-Budapest repülő út gyorsan elszállt. Fiam kedvese várt minket és kissé késve életem párja is előkerült. Taxival az Isten hegyre hajtottunk.

Haza érkeztünk.