Hidakról

A Combinó villamos klimatizált utasterében tartózkodtunk és éppen a Margit hídon mentünk át, amikor az IT Klub programra szervezett alkalmi csoport nagyobb része már Zuglói vasút állomáson gyülekezett. Magamban némi izgalommal, gyermekem hidegvérrel tűrtük a villamos tötyörgését. Azért egy gondolatnyit a Margit hídról.

Az 1870. évi X. (10.) törvénycikk rendelte el a Margit híd megépítését, melynek alapján nemzetközi tervpályázatot hirdettek meg a híd megtervezésére és kivitelezésére. Ezt megelőzően azonban szükség volt a megfelelő jogi, műszaki és pénzügyi feltételek előteremtéséhez. A beruházás műszaki és pénzügyi oldalával kapcsolatban nem merültek fel problémák, mivel a két évtizeddel korábban átadott Lánchíd példaként szolgált arra, hogy hidat építeni gazdaságpolitikailag is indokolt, valamint hasznos és egyben kifizetődő munka. Nehézségek merültek fel azonban jogi területen, mégpedig a következő okok miatt:
A Lánchíd magánvállalkozás részeként készült el, mely Sina György bankár részvénytársaságának tulajdonát képezte, és koncessziós alapon épült fel. Költségeit a vámfizetési kötelezettség fedezte, mely az összes, hídon áthaladó gyalogosra és járműre kiterjedt. A vámszedésből befolyó jövedelem pedig a részvénytársaságot illette. Ugyanakkor a következő kikötés is szerepelt a szerződésben, melyet az Országgyűlés az 1840. évi XXXIX. törvénycikkel együtt hagyott jóvá, melynek értelmében a hídtól 1-1 magyar mérföldön belül (kb. 8 km) másik híd nem építhető a Lánchíd forgalomba helyezésétől számított 90 évig a Dunán. 1936-ban járt volna le ez a kötelezettség, ugyanis akkori becslések szerint ennyi idő után lett volna szükség Budapesten egy újabb hídra, azonban a város fejlődése ennél jóval nagyobb méreteket öltött. Ezek után két megoldás kerülhetett számításba: 1. a Lánchídtól számított 1 mérföldnél távolabb építik meg a hidat, vagyis a főváros akkori területénél mind észak, mind dél felé jóval kijjebb; vagy 2. ezen jogi akadály elhárításáról a részvénytársasággal megegyeznek. Az első megoldásnak nem lett volna értelme; a második megoldás változatai közül viszont a legszerencsésebbre esett a döntés: az 1870. évi XXX. törvénycikkel a magyar állam megváltotta a Lánchidat, az átkelőhely kijelölésében így már saját maga dönthetett.

Visszatérve az időutazásból a folyamatban levő helyváltoztatáshoz: 16:19-kor léptünk a Nyugati pályaudvar központi csarnokába, ahol szerencsénkre gyorsan megtaláltuk a záhonyi sebes vonatot. Elsétáltunk a 6 kocsis szerelvény végére sorolt első osztályú kocsi mellett, felszálltunk a vonatra, de a harmadik teli kocsi után úgy döntöttünk, hogy állva utazunk. A 20 perces utat a zuglói és a kőbánya-kispesti megállás szakította meg. Leszállást követően – a peronon hátrafelé haladva – összefutottunk a csoporttal és Judittal, akivel az általános kommunikációt megkönnyítvén, tegezésben állapodtunk meg. A 200-as busszal egy megállót bumlizva – megérkeztünk a titkok kapujához, a D portához.