A szakadék szélén …

Július 20 kedd – Grand Kanyon

A szállodai szobánkban lévő ébresztő óra megtréfált minket, mert a reggel fél hétre beállított csörgést este hajtotta végre – így késve, Lajos ajtónkon való dörömbölésére ébredtünk. Összekapva magunkat Lajosék szobájában megreggeliztünk illetve Lajos és Tomi szendvicseket készítettek. A szálloda udvarából kilavírozva Kisokossal elindultunk a mára tervezett úti célhoz.

A Grand Canyon egy színes lépcsőzetes felépítésű szakadék Észak-Arizonában, amelyet a Colorado folyó vágott ki magának rétegről rétegre közel két milliárd év alatt. A kanyon a világ hét természetes csodáinak egyike. Részben a Grand Canyon National Park-ban helyezkedik el, ami az Egyesült Államok első nemzeti parkja. Theodore Roosevelt elnök jelölte ki a parkot védett területté. Hossza 446 kilométer, szélessége 6 kilométertől 36 kilométerig terjed, és több mint 1600 méter mély. Területén 1500 növény-, 355 madár-, 89 emlős-, 47 csúszómászó, 9 kétéltű és 17 halfajta él, közülük sok csak itt található meg.

Amikor megérkeztünk a Colorádó folyó felett 2000 méter magasan emelkedő déli peremre már javában tartott a nyüzsgés: a szakadék szélétől másfél két kilométerre lévő parkolókból vágtattak a kíváncsiskodók a látnivaló irányába, míg az élményen már átesettek vissza felé áramlottak kocsiaikhoz, buszaikhoz. Mintha egy képzeletbeli megbolydult hangyabolyt alkotnának ilyenkor az emberek … Túravezetőnk emlékezete szerint tavaly még a kilátóknál, a fennsík szélén voltak a parkolóhelyek, de idén új építkezések révén átrendezték az egészet és a turisták némi gyaloglás útján juthatnak a látványhoz.

Perui utastársunk Dante eljátszott a gondolattal, hogy öszvérrel leereszkedjen a folyóhoz. A 4-5 órás program azonban nem fért bele elképzeléseinkbe, így szegény barátunknak egy másik alkalomra kellett elhalasztania eme tervét. A Grand Canyon Village-be hajtottunk kocsinkkal, ahol a Nemzeti Park legnagyobb látogató központjaként sok érdekes dolgot szemlélhettünk meg. A turistákat ide szállító vonat állomásáról felfelé a falu központhoz egy vaslépcső vezet, melyen sok matrica virított – többek közt egy szlovák zászló is. Kicsi a világ …

Pár száz méterrel arrébb látható volt egy hopi puebloból kialakított ajándékbolt. Nagyjából vele szemben egy alpesi stílusú szálloda áll, amelynek halljában pár percet ücsörögtünk, amíg Lajos Dantét kereste. Mert hát perui barátunk lépten-nyomon elszakadt csoportunktól alkalmi izgalmakat okozva ezzel a társaságnak. Ezen környéken szokatlan kiadós eső kényszerített minket egy áruház belsejébe és még egy nem túl érdekes kiállítást is végig kellett sétálnunk a hosszas zápor miatt. Esernyőink ellenére kissé ázottan értük el autónkat, melynek belsejében fogyasztottuk el ez alkalommal szendvicseinket.

Tovább álltunk Kisokossal és a park egy másik pontján szálltunk ki az autóból az eső miatt szinte üres parkoló helyen. Egykoron tűzjelzés céljára építet tornyot kerestünk, amely manapság kedvelt kilátó toronnyá vált. A négy emeletes létesítmény egyes szintjeit 21 lépcső köti össze. Az alsóbb, kiterjedtebb emeleteken indián eredetű eszközök, tárgyak voltak kiállítva, díszítették a falat. A legfelső szint is körbe volt üvegezve, így az üvegre csapódott pára, esőcseppek nehezítették a képek készítését.

Egy újabb kilátóhely megtekintésétől el kellett tekintenünk, mert valószínűleg az időjárás miatt elterelték az odairányuló forgalmat. Most már flagstaffi szálláshelyünk felé tartva beiktattunk egy másik kilátót. Szemerkélő esőben, szinte ráülve a velünk azonos magasságban úszó felhőkre, rácsodálkoztunk a távolabb néhol áttörő napfényre, itt ott előbukkanó tájra – búcsúztunk a kanyontól.

Flagstaff-ba érve olyan étterembe mentünk, ahol több nemzet – legalább 8-10 – konyhája kínálta jellegzetes ételeit. Dante halakra pályázott, mi hárman az olasz pizza mellett döntöttünk. Későn értünk a szállodába, gyorsan lelöktük a tegnapról maradt 3 üveg sört és siettünk az ágyba.